„Mi a költészet szerepe a hétköznapokban?” – teszi fel a kérdést az irodalmi est címe, melyre Falcsik Mari válaszol az általam is előre megfogalmazott replikával: „Mi a hétköznapok szerepe a költészetben?” Egyáltalán van-e gyakorlati különbség a két kérdés között? Hiszen a költő élettere, mindennapjai maga a költészet, ez derült ki a válaszokból is. A kérdés tehát ugyanaz: mi a költészet? S vajon érdekli-e ez egyáltalán a költőt? -
„A szex vajon mi?” – veti fel a hasonszőrű problémát Pain, a magyar rapper. „A szex vajon mi? A szeretet vajon mi? / Ha szeretsz akkor csak nyújtsd a kezed mutasd ki! / A szex vajon mi?” – és mi folytathatjuk: „A költészet vajon mi? A költészet vajon mi? Ha költő vagy, akkor fogd az életet, és kezdj írni! A költészet vajon mi?” Vagy: „Költő vagyok - mit érdekelne / engem a költészet maga?” – teszi fel az unásig ismételt zseniális költői kérdést József Attila, ami a maga egyszerű nyakatekertségében azonnal rámutat a fent említett tartalmakra: a költő számára a költészet maga az élet, azt pedig élni kell, nem beszélni, csevegni, értekezni róla. Így a költészetről (szerencsére) ezen az estén sem kaptunk átfogó képet, azonban a két jelen lévő szerző, Falcsik Mari és Vörös István életébe, mindennapjaiba bebocsáttatást nyertünk Indries Krisztián (klinikai szakpszichológus) és Czapáry Veronika (moderátor) kíséretével. A költészet meghatározhatatlan, örök titok, kikutathatatlan és megmagyarázhatatlan, éppen ettől olyan izgalmas, egyedülálló, eredeti és végtelen, az örökkévalóság drogja, a láthatatlan szócsöve, a jövő transzformátora, zálog és ajándék egyben.
Falcsik Mari szerint a költészet manapság jó helyzetben van, mivel szó szerint bármit felhasználhat az alkotáshoz. Ellenben rossz helyzetben van amiatt, mivel se az emelkedettség, se az etikai kérdések nincsenek manapság terítéken, így marad az ábrázolás. „A költő is fotóz és filmez.” A költő attól válik költővé, hogy megadatik neki a líra nyelve. Ez nem egy választható ajándék. A tehetség szerinte 10 %-ban adott, a maradék 90% a gyakorláson, szorgalmon és szerencsén múlik. „Az nem megy úgy, hogy költő akarok-e lenni vagy sem, meg van hívva az ember, és kész” – fogalmazott nyersen és egyértelműen. Szerinte az írás nem öngyógyítás, ez az amatőrökre jellemző inkább, és a költészet inkább a befogadót gyógyítja.
Vörös István úgy tartja, hogy egy ötletmezővel dolgozik az író, melyből kamaszkorban még könnyen válogat, persze sokszor nem születnek ebből megfelelő minőségű művek. „Szinte mindig tévképzetek miatt kezd el írni az ember. Aztán ezek letisztulnak és megmarad a tehetség” - vallja az alkotóvá érésről. Az egyszerűség fontos titkát is elárulta: „Rengeteg vers történik velünk, csak észre kell venni.” Érdekes fogadást ajánlott: egy éven át képes lenne minden nap egy darab közölhető verset írni. (Ha valaki szaván fogná, és megfelelő tétet ajánlana: nyernénk vele 365 Vörös István verset.)
A beszélgetés legizgalmasabb része a költészet transzcendens kérdéseivel foglalkozott. Egyértelmű volt, hogy a jelen lévő két szerző számára az írás nem egy „hétköznapi” foglalatosság, „csodák és jelek” kísérik a költők mindennapjait. Mindketten beszámoltak arról, hogy rendszeresen tapasztalják, amint a megírt dolgaik visszaköszönnek később a valóság talajáról, de maguk a versek létrejötte sem egy megmagyarázható, „kézzelfogható” cselekmény során születik, hanem a lélek és a szellem titkos csatornáin keresztül válik tapinthatóvá az addig láthatatlan realitás. „Kapjuk a verseket” – mondta Falcsik Mari. Vajon kitől, honnan? Vörös István másképpen közelíti meg: „Néha olyan érzésem van, hogy a létrejött mű csak a mellékterméke az elvégzett munkának, mert a munka olyan nagy intenzitású.”
Aztán kisebb vitába keveredtek Falcsik Mari és Vörös István, akiknek az alkotáslélektana merőben különbözik egymásétól, ez nagyszerűen kiviláglott az estből. Falcsik beszámolt arról, hogy mikor nehezen tudja megragadni azt az emocionális élményt, transzcendens valóságot, amiből a vers kikristályosodik, szeret természeti képekkel indítani és onnan indítani mondandóját. De mivel észrevette önmagán, hogy gyakran ugródeszkának használja, próbálja ezt a módszert levetkőzni. Sajnálatos, hiszen egyrészt nagy hiány van az ilyen típusú költészetből, másrészt az egyik legősibb módja az „igazságok”, természetfölötti valóságok tükrözésének (lásd Jézus példabeszédeit). Falcsik Mari szeret eljutni innen a konkrétabb tartalmakig, míg Vörös István inkább a nyelv eszközével takarja el a kimondott tételeket, meghagyja az olvasónak a tágabb értelmezések lehetőségét, de valahogy úgy, hogy közben mégis az általa közölni kívánt tartalmak felé tereli az olvasót. „Szeretem, ha a gondolat a nem látható szinten marad a versben.” Vörös a félreértés lehetőségétől félve is kerüli a tól konkrét beszédet. Érezni lehetett némi feszültséget a két szerző között, ahogy kicsit egymás mellé került a két különböző lélektannal, attitűddel rendelkező alkotó ember, és az apró szikrák kiváló mondatokban transzformálódtak. Falcsik Mari inkább a prófétai szerepkör („Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek”), a kinyilatkoztatás mezsgyéjén halad, míg Vörös István módszere inkább a pásztori magatartás és gyakorlat nyomvonalán teljesíti ki költészetét.
A költők hétköznapjai egyáltalán nem hétköznapiak, ez egyértelműen kiderült, ha magunk sem sejtettük volna, de jó volt a szerzők saját szájából hallani, hogy mennyire elrugaszkodott az életük a materiális mókuskerék szürke monotonitásától. Hiszen ezért szeretjük (vagy ezért szerethetnénk) a költőket.
Indries Krisztián igencsak meglepődött a „költői” közegen, módosult tudatállapotok, fantázia-játékok, flow-élmények sorát vélte felfedezni a beszélgetésben. Falcsik Mari szerint azonban ezek nem flow-élmények, ugyanis mindennaposak. Ekkor Indries viccesen megjegyezte: „Akkor médiumok közé keveredtem. Félek, hogy egyszer rólam is írtok egy történetet.” Majd: „Valami kavargó őskáosz állapotába van bejárásotok. Ez túlmutat a freud-i mechanizmusokon. Keresem a szexust, de valamiféle sámánizmust találok. Ez távol áll tőlem. Nem idegen, de távol áll. Azt mondjátok, hogy a költészet szakma. Hogy jön ez össze a transzcendens folyamattal? Hol jönnek be az álommechanizmusok?” Vörös István nagyszerű példával válaszolt: a fordításokon látszik a legjobban, hogyan segíti a szakmai tudás a transzcendens élményt, máskülönben lefordíthatatlanok lennének a versek. Aztán ezen is továbblépett, mikor felvetette az istenhit problematikáját. „A költő nem lehet ateista.” Természetesen ismerünk ateista szerzőket, de hosszú távon „olyan dolgokat tapasztal a költő, ami túlmutat a matérián, de a lélek, a szellem működésén is. A hagyományos esztétikai kérdéseken ez már rég túl van.” Éppen ezért nem is kedveli az önkifejezés fogalmát, hiszen azt se tudjuk, ki az az „ön”. Falcsik kontráz: „Kimondjuk, megteremtjük a láthatatlant.” A költészet a jövő generátora. Vagy transzformátora. Hát igen, a kimondott szó ereje: Isten is a beszéde által teremtette a világot a Könyvecskék szerint. Falcsik szerint „a jövő záloga az írás, az alkotó folyamat. A jövőt csinálja. Addig gyúrod a levegőt, amíg látszik. Elkápráztat és kifizet ezzel minden szenvedést. Teljesen mindegy, hogy túlél-e a nevünk, a munkánk, nem ez az ok, ami miatt írunk, hanem az a harmónia, amit kapunk.”
Valóban: az ember földi létezésének egyik legfőbb célja az elveszett harmónia megtalálása, újraépítése. Jó volt hallani ezt a két kiváló költőt, ahogy ennek gyakorlatáról beszéltek. Czapáry Veronika nagyon szimpatikus volt, ahogy ritkán közbeszólva, háttérbe húzódva hagyta kibontakozni vendégeit. Indries Krisztián első osztályú tükör volt a hétköznapi tudósember szerepében a két másik vendég mellett, segítségével tovább emelkedtek a szárnyak. Megjegyezném még az egészen kiváló versfelolvasásokat, különösen a költőnőét, aki papír nélkül szavalta el néhány versét. Gyönyörű orgánum, átéléssel teli interpretációk! És kérem ne feledkezzenek meg a fogadásról Vörös Istvánnal. Van rá jelentkező?
_______________________________________________________________________________
Falcsik Mari könnyed nyitánya a könnyűségről. Kortárs irodalom, bedolgozhat bármit, sittet, szecskát, nincs előre megszabott szerepe, nem rögzítője egy történelmi kornak, nem tálal etikai tételeket, marad az ábrázolás. Fotózni, filmezni mindenféle tájon és helyen, nem direkt „rájárva” a hétköznapokra, természetes anyaga ez a költészetnek. „Eklektika ez a javából”.
